A KESZTYŰKÉSZÍTŐ-IPAR TÖRTÉNETE ÉS A BŐRKESZTYŰ VISELETEK
A LEGRÉGEBBI IDŐKTŐL NAPJAINKIG

A kesztyű - mint az ember ruházatának célszerű és esztétikus kiegészítője - a művelődéstörténeti korok csaknem mindegyikében ismeretes és használatos volt. A kesztyű a kéznek nem csak a külső behatások ellni védésére, hanem az egyes történelmi korokban az uralkodó társadalmi osztályokhoz tartozó előkelőségek vagyoni helyzetének megfelelően, a rangot is kifejezte.
            A kesztyűviselet, akárcsak a ruha- vagy a hajviselet, mindig a szóban forgó művelődéstörténeti kor stílusát képviselő divat szerint változott.
            Művelődéstörténeti szempontból megkülönböztetünk: ős-, ó-, közép-, új-. Újabb- és legújabb-, vagyis modern kort.
            Őskor: e korban az emberek a létfenntartás nehéz küzdelmeivel voltak elfoglalva és írásos feljegyzések hiányában valószínűtlennek látszik, hogy a kesztyűt elterjedten ismerték volna.
            Ókor: az ókori európai népek kesztyűviseletére vonatkozóan a legkorábbi feljegyzések a görögöknél Homérosz hőskölteményei, majd a méd és perzsa írok tesznek említést a prémes kesztyűk hideg elleni használatáról.
            A római feljegyzések szerint Rómában a kesztyű helyett kezdetben külön újakkal védekeztek a hideg ellen. Később a Keletről behozott és a divattal elterjedt határozott kesztyűformát használták. A rómaiaknál a bőrből, vászonból  és nem ritkán selyemből készített divatos kesztyűknek fontos szerepük volt a kereskedelmi üzletkötéseknél, ahol az eladó felesége és gyermekei részére a vevő kesztyűket ajándékozott. /2. ábra/.

            Középkor: időszámításunk után 375-ben megindul a népvándorlás és 476-ban elemeire esik szét a hatalmas Nyugatrómai Birodalom. Ezt az évszámot tekintik általában az ókor befejezésének, amellyel kezdetét veszi a vallási alapon nyugvó, keresztény társadalmi rend művelődéstörténete.
                        Kb. 900körül olaszföldön már bontogatja szárnyait a középkor első felének egyik legjellemzőbb stílusa: a román stílus, amely 1200-ig tartott.
            E korszak kesztyűviseletére jellemző volt általában a kesztyűk díszítése geometrikus elemekkel a hátlap kézen felüli részén. A mandzsetta a ruha ujjáig ért. /3. ábra/.
            Az az időszak, amely 1200 - 1400-ig tartott a magasbatörő gótstílus virágzásának és hanyatlásának ideje. A gótstílus korában viselt kesztyűk háta és a ruha ujja fölé került mandzsettája általában csúcsíves geometrikus díszítéssel volt kivarrva. /4. ábra/.

            A középkorból fennmaradt feljegyzések szerint először Franciaországban terjedt el a kesztyű viselete, ahol munkára a dísztelen, legegyszerűbb kivitelű kesztyűket használták, a katonaságnál a különleges formájú katonai kesztyűket hordták, a nemesek és főpapok pedig a társadalmi ranglétrának megfelelően díszített kesztyűket viselték. A királyok trónralépésük  /eskütétel/ alkalmából koronázási kesztyűt húztak fel, ami egyúttal a királyi hatalom jelképe volt. Érdekes szokás alakult ki a királyi kesztyűkkel kapcsolatban: egyes városok részére a vásártartási jog adományozása alkalmából rendszerint kesztyűt küldött a király.
            Városalapításhoz való hozzájárulás szimbólumaként  fejedelmi kesztyűt küldtek a középkorban az uralkodók, amit az alapítandó város főterén felállított keresztre tűztek, hogy tudomásul adják az uralkodó hozzájárulását. A fejedelmi kesztyű küldése a pénzverés kiváltságára is jogot biztosított.
            Németországban a IX. és X. században a bőrfeldolgozó és egyéb ruházati iparágak mellett már a kesztyűipar is megbecsült mesterségnek számított. Prágában a XII. században, a gótstílus virágzása idején, a kesztyűmesterek céhekbe tömörültek, amelyek az idők folyamán az uralkodóktól különféle kiváltságokat kaptak.
            Angliában ez idő tájt a normannoknál divatos könyökig érő, hímzéssel díszített kesztyűviselet terjedt el.
Újkor: Olaszországban, az emberi művelődéstörténet középkori centrumában, 1400 körül az előző kor életfelfogásával szemben merőben új világszemlélet alakult ki.
      Ez az új világszemlélet, amelyet reneszánsznak /renaissance/, magyarul újjászületésnek nevezzük, kb. 1400-tól 1550-ig tartott. E művelődéstörténelmi korban a kesztyűviselet fejlett és változatos divattá vált. A divatformák között megtaláljuk: a szellőzés céljából lyukasztott, a díszítés nélküli, drapériaszerűen lelógó mandzsettás, a könyökig érő dísztelen újjak nélkül tenyér, a geometrikus elemekkel agyondíszített kesztyűt. /5. ábra/

                  Franciaország az újkorban nemcsak a paróka-, hanem a kesztyűkészítés terén is kivívta jó hírnevét. Kesztyűiparát nagymértékben a fejlett kesztyűdivat lendítette előre. Az utókorra maradt feljegyzések szerint VII. Károly francia király felesége csipkével díszített sevró /kecske, gidabőr/ kesztyűket viselt, amiket tucatjával rendelt a korabeli leghíresebb kesztyűmestereknél.
                  Medici Katalin udvarában az arany- és igazgyöngy díszítésű, sőt a kesztyű hátrészén különleges eljárással festett tájképeket, valamint pásztor- és érzelmi jeleneteket ábrázoló kesztyűk arattak nagy tetszést.
                  Divat volt, különösen Franciaországban a különféle illatszerrel szagosított kesztyűk használata is, amelyek néha halált okozó ajándékkesztyűk voltak egy-egy rivális részéről. Híres volt e korban a spanyol, és jó hírnévnek örvendett a dán kesztyűipar is.
                  Újabb kor: az 1550 - 1750-ig terjedő 200 év időszakát e művelődési kor szertelennek látszó törekvései miatt joggal nevezik a barokk stílus korának. A barokk stílus francia földön a híres rokokó stílusban folytatódott.
                  Az 1500 - 1750-ig terjedő időszakban előszeretettel viselték a kor ízlésének megfelelően bőrből és egyéb textilanyagból készült kesztyűket. /6. ábra/

                  Amint láttuk, a reneszánsz végén, 1550 körül, legyezőszerűen képzett mandzsettás kesztyű formája már barokkos ízlést mutatott, amely divat a korszak felfogásában gyökerező szertelenségével állandó változásnak volt kitéve. E korszak kesztyűviseletére jellemző volt például a kesztyűnyílás szélének a legkülönbözőbb formára való bevágása, továbbá a kézhát résznek szellőzés céljából lyukasztásokkal vagy ablakkivágással díszítése. A túlzott formák közé tartozott az igen puha bőrből készült, színes, lelógó szalagokkal díszített, széles tölcsérszerű nyílással képzett kesztyű, és a kemény anyagból készült, igen díszes hengeres mandzsettából kikandikáló, modern vonalú sima kesztyű. /6. ábra/
                  A barokk korban a kesztyűkészítés tudománya apáról fiúra szállt. A bőr cserzését is maguk végezték, és műhelyük titkait úgy őrizték, mint az alkimisták a soha fel nem fedezett aranycsinálás titkát. A jó hírű kesztyűmesterek műhelyét szívesen keresték fel királyi udvarok is.
                  A kesztyűkészítés - mint az egyik legismertebb bőrfeldolgozó kézművesipar - igazán csak a XVIII. Században, 1700 és 1880 között vált virágzóvá, különösen Franciaországban, a divatok hazájában. A céhmesterek műhelyeiben nemcsak a kesztyűkészítés fortélyaival, hanem a szükséges kesztyűbőrök kikészítésével is foglalkoztak. A céhrendszerben a legtöbb helyen a bőrkikészítők, az illatszerészek és a kesztyűsök közös céhrendszerbe tartozat mindaddig, amíg a bőrfeldolgozók szakánként külön céhekké nem váltak.
                  Legújabb Kor: általában 100 esztendőre tehető a történelemnek az a szakasza, amely a barokk stílus hanyatlását követte. A szenvedélyes barokk felfogással szemben ellenhatásként 1750-től 1850-ig egyidőben kétféle művelődési forma: a klasszicizmus és a romantika alakult ki.
                  A romantika eleinte elszigetelten, később uralkodó módon irányítója lett a biedermeier stílusnak.
                  A legújabb kor kesztyűviselet még itt-ott magán viseli a barokk stílus ismertető jegyeit, de már igazodik az új formanyelvhez. Az 1750 - 1850-ig terjedő rövid időszakban általában könyökig, vagy még azon felül érő hosszúszárú, eléggé dísztelen, ötujjas bőrkesztyűt viseltek a nők. A férfiak ugyancsak dísztelen, egyszerű sima, normál hosszúságú bőrkesztyűt hordtak. A kesztyű már nem volt többé a vagyonos úri osztály rangjelző szimbóluma, hanem a napóleoni háborúkban elszegényedett polgárság megszokott ruhatartozéka. /7. ábra/
Ebben a művelődési korban már a kesztyűipar önálló céheket alkot, mert kivált a bőrfeldolgozó céhrendszer közösségéből.
                  A szakosítás kétségtelenül francia földön nagy lendületet adott a kesztyűipar fejlődésének. Ezt a nagyobb ütemű fejlődést a grenoble-i XAVIER JOUVIN kesztyűmester találmányának köszönheti a XIX: század.
                  Mindeddig nem tudtak a kesztyűsök azonos, egységes méretre dogozni. Azonos nagyságszámú darabokon belül is ritkán voltak egyforma méretűek a kesztyűk. A kesztyűkészítés forradalmasítója elmés módszerével megváltoztatta, ill. kiküszöbölte a méretbeli egyenlőtlenséget, szabályozta a kesztyűbőrök szabásának technikáját, és bevezette a kesztyűkivágó mintát, az un. kalibert.
Az újkori kesztyűipar szempontjából érdekes körülmény az, hogy a protestánsüldözés kezdetén sok kesztyűs hagyta el Franciaországot, és Németországban telepedett le. Ők honosították meg új hazájukban a glasszékesztyű gyártását. Ez idő tájt Berlinben francia kesztyűs céh alakult, amely még 1844-ben is fennállt 9 céhmesterrel.

                  Németországban egymás után létesültek a kesztyűüzemek. 1872-ben Németország       762 000, 1890-ben pedig már 1 400 000 tucat kesztyűt gyártott. Bécsben az első kesztyűgyárat 1779-ben alapította Stephane Jourdan grenoble-i kesztyűmester. 1784-ben Prágában Piere Boulogne létesítette az első kesztyűgyárat, amely 1800-ban már évi 16 000 pár kesztyűt termelt.
                  Ebben az időben a vevők már "jól álló" és jól kidolgozott kesztyűt követeltek.
                  A kesztyűipari termelés igazán nagy lendületet csak akkor vett, amikor a XIX. Század első felében, 1834-ben feltalálják, és azóta is mindenütt használják a fogas varrógépet, amely a speciális munkafolyamatok elvégzésére is kiválóan alkalmas.
                  E korra jellemző az egyes iparágak központosításának hiánya; ez vonatkozik a kesztyűiparra is. A központosítást elősegítette a szállítóeszközök fejlődése is. A XIX: század második felében a vasút-, a XX. században pedig a gépkocsi-közlekedés ugrásszerű fejlődést eredményezett a szállítás terén.

A MAGYAR BŐRKESZTYŰIPAR FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
                 

                  Az ipar és a kereskedelem csírájában létezett már a honfoglaló magyarok korában is. Eleinte természetesen háziipar formájában, amely a nomád életmód idején ki tudta elégíteni a népi szükségletét. Őseink között már a honfoglalás korában ismerünk mesterembereket, mint például fegyverkovácsokat, csizmadiákat szíj-, nyereg-, és kerékgyártókat, tímárokat, szűcsöket gombkötőket stb. A magyarság fegyverzete ruházatának díszítése és egyéb felszerelése olyan sajátos jellegű volt, hogy ezeket csak hazai mesteremberek készíthették.
                  A földművelésre való áttéréskor azonban lassanként az iparűzés fejlettebb foka, a kézműipar jött létre, mivel mindinkább olyan szükségletek mutatkoztak, amelyeket háziiparral kielégíteni már nem lehetett. Ez az állapot a munkamegosztást eredményezte, a fejlettebb igényeket kielégítő iparcikkek előállítására szakértő iparosokra volt szükség. Ilyen kézművesek és megszabott munkára alkalmazott iparűzők dolgoztak a királyi udvarban, a kolostorok, a főurak és a főpapok szolgálatában már a XI. században. A pécsváradi bencés apátság szolgálónépei között például - akiket István király már ország alapításkor adományozott az apátságnak - voltak iparűző kézművesek is közöttük valószínűleg tímárok és kesztyűsök is
                  I. Endre király által 1055-ben a tihanyi apátság adományozott terjedelmes földbirtokhoz - a korabeli feljegyzések szerint - bőrfeldolgozó iparosokat adott, akik között nemcsak tímárok és szűcsök, hanem kesztyűsök is voltak. Hasonló a helyzet a korabeli többi apátsági kolostorban, a püspöki udvarokban és a várispánoknál is. Ez a körülmény idővel a városi polgárság kialakításához vezetett.
                  Árpád házi királyaink és gyakran a magyar főurak, valamint a főpapok is keletről, nyugatról és délről iparmestereket hozattak az országba, akik közül sokan végleg le is telepedtek és tanítómesterei lettek a hazai iparosoknak. István és László királyok uralkodása alatt bizánci és olasz mesterek jöttek hazánkba és az 1241-es, szomorú emlékű tatárjárás után a falvak kipusztult lakossága helyébe tömegesen telepítették le a szász, bajor, frank, thüringiai és flandriai iparosokat. Közöttük meg lehetett találni a bőrkészítők mellett a kesztyűkészítő iparosokat is. Valószínű, hogy e letelepülők voltak a hazai céhintézmény úttörői, akiket kezdetben az iparűzés sorsközössége mellett a honvédelmi szolgálat is erős egységbe forrasztott.
                  A céhek tagjai képezték a városi polgárság zömét, akik IV. Béla és Zsigmond királyok részéről kiváltságokban részesültek.
                  A XIII. század elejéről származó feljegyzések fejlett magyar iparról tanúskodnak.
                  Az írásos feljegyzések igen értékes adatokat szolgáltatnak a XIII. század végéről is: a szepességi és szászföldi városok fegyverkovács, vászonszövő és üvegkészítő mesteri híresek voltak, de rajtuk kívül a külföldön is jó hírnévnek örvendő magyar bőrkikészítő ipar keretében az irhagyártó, a tímár és a szűcsmesterségek mellett jelentőssé vált a kesztyűsmesterség is. Az erdélyi szászoknál 1376-ban alakult hatféle céh között a kesztyűsök is szerepelnek.
                  Zsigmond király 1405-ben a városok önkormányzatát oklevélben kiszélesítette és megerősítette. Ebben az időben nálunk is szokássá vált nyugati mintára a kesztyűajándékozás királyi látogatások alkalmával. A céhek Mátyás király alatt még jobban megerősödtek. Sajnos a XVI. században, a mohácsi vész utáni török hódoltság idején e téren is nagy a visszaesés.
                  A vesztett háború nyomában járó nagy elszegényedés és drágaság ellen az erdélyi országgyűlések büntetés terhe mellett megtiltották az állatbőrök kivitelét idegenbe. Különösen tiltva volt a kesztyűkészítésre alkalmas vadbőrök és egyéb házilag tenyésztett állatok bőreinek értékesítése idegenek részére. A polgári élet rendjének fokozatos helyreállításával az ipar és kereskedelem újból lendületbe jött Bethlen Gábor erdélyi fejedelem uralkodása ala5tt, aki a vallásüldözés miatt idegenbe vándorolt "újkeresztény" iparosokat visszatelepítette Erdélybe. A történelmi feljegyzések szerint a XVI. század vége felé a bőrfeldolgozó iparok nyersanyag szükségletének fedezése céljából az állati bőrök kivitele szigorúan tiltva volt. Viszont a behozatal jelentősen elősegítette a szűcs, csizmadia, varga, tímár, fehértímár, szíjgyártó, nyerges és kesztyűs céhek fejlődését. Kesztyűket ebben az időben főleg vadbőrökből készítettek és a magyar kesztyűs mesterség jó hírnevet szerzett külföldön is.
                  A XIX. Században Széchenyi István a "Hitel"-ben külön foglakozik- és pálcát tör- a monopólium melegágyát képviselő céhrendszer felett, majd a kiegyezés után életbeléptetett új ipartörvény végérvényesen kimondja a céhek megszüntetését.
                  A hazai kesztyűgyártás csak a múlt század derekán lendült fel. Pécsett a Hamerli J. külföldi cég kesztyűgyárat alapított, amely hamarosan világhírű lett. A századfordulón, 1900 körül terjeszkedett a pécsi kesztyűgyár és termelési kapacitásának megfelelően külföldről importálta a belföldi fogyasztásra és az exportigények kielégítésére szükséges nyersbőrszükségletét.
                  Ebben az időszakban egyre-másra alakultak - a kesztyűkészítő kisipari műhelyek mellett - a pécsi kesztyűgyár mintájára Budapesten /Otenreiter cég, Mauthner Kesztyű és Bőrgyár, Erdős cég/ és vidéken a verseny- és exportképes kesztyűgyárak.
                  A felszabadulás után a nemzeti tulajdonba ment kesztyűgyárakon kívül a belföldi és exportigények kielégítésére Budapesten és vidéken a következő új kesztyűüzemek létesültek és működtek megfelelő kapacitással:

        A rendszerváltás után megszűntek, illetve felbomlottak a hasonló profilú szövetkezet és ezzel űrt hagytak az egyes regionális és nemzetközi piacokon. Ezt kihasználva indították el a vállakozó szellemű mesterek kis- és közepes vállalataikat, melyek közül a legtöbb magántulajdonban működik ma is.